Amikor Bálint elkezdte a sulit, kitalálta, hogy ő elmegy a suliban lévő fociedzésre, több más osztálytársához hasonlóan. Már hetek óta erről beszélt, amikor eljött az első edzés ideje. Gondoltam az első alkalommal még lekísérem az osztálytermükből a tornaterembe, ahol egyébként a tornaórák is zajlanak. Megérkeztem, jeleztem Bálintnak, hogy indulhatunk a focira. Erre ő tiltakozott, sírt, befutott a WC-be, de nem tudtam kiszedni belőle, hogy mi a baj. Hát ha nem, hát nem. Kértem a napközis tanító nénit a következő héten, hogy a fiúkkal együtt Bálintot is küldje le focira. Hátha a többiekkel lemegy majd. De nem, ugyanaz a WC-be zárkózós jelenet megismétlődött. Bálintot nagyon vonzotta a foci gondolata, mégis valami hatalmas nagy belső gátlás megakadályozta, hogy lemenjen.
Hagytuk a dolgot, eltelt másfél év. Aztán most februárban Bálint jelezte, hogy barátja, Sebi elkezdett járni focira és ő is szeretne vele menni. Na nem sokat adtam volna érte, hogy valóban elmegy focira, de kapott cuccot, s láss csodát, tényleg lement. S azóta is jár. Az osztálytársaival - akik közül többen már egyesületi szinten fociznak - továbbra se gyakran focizik, de álom szintjén azért ez is ott van. Legalábbis erről tanúskodik az iskolából hazahozott sok-sok rajz:
