Február végén gyermekeinket most először hat napra hátrahagyva a nagyszülői csapatnak, Tónival elmentünk (azaz inkább repültünk) Dubaiba. Eredetileg a Dohaban (Qatar) dolgozó Bencét akartuk meglátogatni. Aztán végül látogatásból az lett, hogy Dubaiba repült mindenki, ott találkoztunk. S hogy miért pont február végén megy az ember fia Dubaiba? Hát ezért:
A Dubai Tenisztorna miatt. A ferihegyi reptéren a géphez vivő buszban mellettünk tömörülők is azt fejtegették: csak Roger Federer miatt mennek Dubaiba. Tóni és Bence egy nap voltak kint a tenisztornán. Alsó hangon 200 képben örökítették meg az eseményeket, Tóni még a helyi uralkodó, a sejk lefényképezését is megkockáztatta, de morcona biztonsági őrök lebeszélték további sejkes fotók készítéséről.
S hogy én mit csináltam addig? Itthon ellentmondó információkat kaptunk arról, hogy egyedül nőként mennyire érdemes flangálni arab vidéken. Nos arab vidéken nem érdemes, de dubai lakosságának 90%-a külföldi, ehhez jön még 10x ennyi turista, úgyhogy ebből semmi gond nem származott. Eleinte azért óvatos voltam (a metrón pl. a "women and children" kocsiba szálltam mindig), de egyszer lusta voltam elsétálni a szerelvény elejére (a gold és a women szekciók itt vannak), s beszálltam az ázsiai vendégmunkások közé. Mindazonáltal a women szekció sokkal izgalmasabb volt. Ugyanis minden alkalommal betévedt egy járatlan nyugati turista pasi. Beszállt, becsukódott az ajtó. Kb. fél perc után kezdett el nekik gyanús lenni a dolog: itt csak csajok vannak. Aztán zavart menekülés következett...
Palm Jumeirah-on, az épített pálmaszigeten laktunk. Elég szerény hajlékok vannak errefelé. Kilátás a szállodából visszafele az egyik városrészre tekintve:
Két alkalommal mentem le strandolni. Egyszer fél óráig rutintalanul kiültem napozni. Pirosra égtem. Két nap múlva már bekrémezve másfél óráig kimerészkedtem. Pirosra égtem. Nem fehér bőrűeknek találták ki ezt a sivatagi éghajlatot. Itt még fehéren a szálloda előtt:
A tenger egyébként így tél végére 21 fokosra hűlt, Tóni jól meg is fürdött a Perzsa-öbölben.
A napok jelentős részét a városban töltöttük. Iszonyú távolságok vannak az egyes városrészek között és persze most is mindenhol építkeznek. Ahol nem építkeznek, az meg olyan, mintha nemsokára építkeznének: mindenütt homok van. Sok-sok homok.Persze megnéztük a kötelező dolgokat: a világ legmagasabb épülete, legnagyobb mall-ja, egyéb legjei. Letekintve a 140. emeletről:
A történelmi emlékeket azonban hamar áttekintettük (mivel a 40-es, 50-es évekig pálmalevélházakban laktak még errefele a népek), sok történelmi épület nincsen. Cserébe van sok jó magas ház. Az ún. souk-okra, azaz piacokra voltam a legkíváncsibb. Egyrészt tele van velük az útikönyv, másrészt az isztambuli bazár nagyon tetszett anno. Itt a piac azért más értelmet nyert. Igazából egymás mellett sorakozó üzletek halmazát hívják piacnak. Az üzletek elé némi vevőcsalogató portéka ki van téve, plusz számos durván nyomulós arab/ török / indiai kereskedő.
Pár nap alatt rájöttünk, hogy Dubaiban egy dolgot lehet igazán csinálni: shoppingolni a számtalan mennyiségű, óriási és mindig teli bevásárlóközpontokban. Nem véletlen, hogy a helyiekkel is gyakorlatilag csak itt lehet találkozni. Itt azonban szép számban előfordulnak: fehér klepetyus a pasikon, full fekete szerkó (néha még a szem se látszik ki) a nőkön. Egy pasinak négy felesége lehet. Mindig megszámoltam, hogy hány fekete ruhás tartozik a fehér ruháshoz...Ez a viselet egyébként (ha alá nem vesznek semmit) bírható is, ugyanis bár február utolsó napjaiban is 28 fok volt napközben, betérve az épületekbe fel kellett öltöznöm, olyan hideget csináltak. A buszmegállók is klimatizált dobozkák az út szélén.
Mint az arab világban mindenhol, itt is volt napi öt imára hívás, mely az egész városban hallatszott. A legviccesebb ez is a bevásárlóközpontokban volt. Az imára hívás villogott a kijelzőkön ("prayer time"), majd lekapcsolták a dübörgő zenét a boltokban, és a korábbi töc-töc zene helyett pár percig arab ima-mormorgás hallatszott (de a jajveszékelés talán találóbb kifejezés).
Érdekes, ellentmondásos világ ez. Kietlen, homokos tájból csilli-villi felhőkarcolók csokrai nőttek ki. Közöttük 7+7 sávos utacskákon (esetleg metrón) lehet közlekedni, gyaloglás nem divat, sok esetben járda sincs. A fényes luxust közel két millió ázsiai (India, Bangladesh, Sri Lanka stb) szolgálja ki, akik családjaikat hátrahagyva Dubai külvárosában nyomornegyedekben élnek. Napi 12 órás munkával szerzett bérük szinte teljes egészét hazaküldik az otthon maradott családnak. Egyik taxisofőrünk két évente jár haza családjához: feleségéhez és négy gyerekéhez Bangladeshbe. S boldog, hogy itt dolgozhat, mert ha otthon maradt volna, éhen halnának.
A Dubai sejkjeinek hála a helyi emíreknek viszont semmit sem kell dolgozni. A törvények alapján ugyanis csak úgy lehet vállalatot működtetni Dubai-ban (kivéve a szabad zónákat), ha egy helyi állampolgárnak legalább 51%-os részesedése van benne. Így minden helyi a vállalkozásai menedzseléséből él. Nem is könnyű emír állampolgárságot szerezni. Csak ha a családod vagy 100 éve itt él...
Pár nap alatt rájöttünk, hogy Dubaiban egy dolgot lehet igazán csinálni: shoppingolni a számtalan mennyiségű, óriási és mindig teli bevásárlóközpontokban. Nem véletlen, hogy a helyiekkel is gyakorlatilag csak itt lehet találkozni. Itt azonban szép számban előfordulnak: fehér klepetyus a pasikon, full fekete szerkó (néha még a szem se látszik ki) a nőkön. Egy pasinak négy felesége lehet. Mindig megszámoltam, hogy hány fekete ruhás tartozik a fehér ruháshoz...Ez a viselet egyébként (ha alá nem vesznek semmit) bírható is, ugyanis bár február utolsó napjaiban is 28 fok volt napközben, betérve az épületekbe fel kellett öltöznöm, olyan hideget csináltak. A buszmegállók is klimatizált dobozkák az út szélén.
Mint az arab világban mindenhol, itt is volt napi öt imára hívás, mely az egész városban hallatszott. A legviccesebb ez is a bevásárlóközpontokban volt. Az imára hívás villogott a kijelzőkön ("prayer time"), majd lekapcsolták a dübörgő zenét a boltokban, és a korábbi töc-töc zene helyett pár percig arab ima-mormorgás hallatszott (de a jajveszékelés talán találóbb kifejezés).
Érdekes, ellentmondásos világ ez. Kietlen, homokos tájból csilli-villi felhőkarcolók csokrai nőttek ki. Közöttük 7+7 sávos utacskákon (esetleg metrón) lehet közlekedni, gyaloglás nem divat, sok esetben járda sincs. A fényes luxust közel két millió ázsiai (India, Bangladesh, Sri Lanka stb) szolgálja ki, akik családjaikat hátrahagyva Dubai külvárosában nyomornegyedekben élnek. Napi 12 órás munkával szerzett bérük szinte teljes egészét hazaküldik az otthon maradott családnak. Egyik taxisofőrünk két évente jár haza családjához: feleségéhez és négy gyerekéhez Bangladeshbe. S boldog, hogy itt dolgozhat, mert ha otthon maradt volna, éhen halnának.
A Dubai sejkjeinek hála a helyi emíreknek viszont semmit sem kell dolgozni. A törvények alapján ugyanis csak úgy lehet vállalatot működtetni Dubai-ban (kivéve a szabad zónákat), ha egy helyi állampolgárnak legalább 51%-os részesedése van benne. Így minden helyi a vállalkozásai menedzseléséből él. Nem is könnyű emír állampolgárságot szerezni. Csak ha a családod vagy 100 éve itt él...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése