2010. november 9., kedd

Dúl a dackorszak

Bálintnál dúl a dackorszak. Már régóta kedvenc szava a "nem". De nem csak úgy simán, hanem hangosan, mérgesen és összeszorított fogakkal. Egymás után többször ismételve. Eleinte még a "de igen" válasszal próbálkoztam, most már azonban sokszor ráhagyom. Legalábbis szóban nem vitatkozom vele, egyszerűen csak csinálom amit kellene. Vagy ha van időnk, akkor egy perc múlva újra próbálkozom nála. Itt például a vetkőztetéssel próbálkozom.

Az, hogy közben még vigyorog is, az csak a megtévesztés része...

Meglepő módon néha - szóbeli tiltakozást követően- mégis kooperál. De ha rászólunk vmi miatt - például ne kalapáljon Kamilla fején a főzelékes kanállal -, akkor borul a bili: dühbe gurul, eldobja ami a kezébe van, csapkod és rugdos. Legújabb mutatványai közé tartozik, hogy ha menni kellene, de ne nem akar, akkor leül a földre. Ez főleg akkor jó, ha az utcán, esőben adja elő. Anyukám szerint én a földön fekvést részesítettem előnyben, tehát a földre üléssel még mindig jól jártunk :-).
Mindamellett, hogy Bálint ilyen duli-fuli és imád verekedni (felmászik az ágyra és közli: anya, anya - vagy apa, apa - verekezzünk!), nagyon félős. Olyan dolgoktól tud félni, hogy csak na. Például az ultrahangos inhaláló gépből kijövő sópárától sikítva menekül. Hiába demonstráltuk, hogy Kamcsika is mennyire szeret inhalálni,

Bálintot nem sikerült rábírni. Így továbbra is tartja magát a standard bölcsi-nátha...
Visszatérve a dackorszakhoz, további megfigyelésem az, hogy - amint azt a mindenféle irodalmak is állítják - az agresszió valóban agressziót szül. Azaz, ha Bálint tombol és emiatt nálam is kezd elszakadni a cérna, akkor ő még jobban rákapcsol. Türelemjáték ez kérem szépen.

Nincsenek megjegyzések: