Érdekes látni, hogy mennyire mások a gyerekeink. Elsősorban most a "belsőségekre" gondolok. Itt van nekünk "mindent bele Kamilla", akire Apukája nagyon büszke - Anyukáját pedig általában szívinfarktus kerülgeti -, amiért félelemérzet nélkül tesz-vesz, mászik fel és be mindenhová. Aztán itt van nekünk a vadóc Bálintunk, aki igazából csak szájhős, mert valójában félénk (és érzékeny is - lásd még lejjebb).
Szemléltetésként a "ki hogy küldi le magát a csúszdán" című epizód következik.
Bálint érzékenysége talán szorul némi magyarázatra.
Bálint apás, mindig is az volt. Apának vannak privilégiumai: csak ő készítheti el a reggeli tápit, ő mesél este, ő vesz ki az autóból. Már ha éppen ott van. Ha nincs ott a ló, akkor a szamár is jó. Az elmúlt hetekben úgy alakult az életünk, hogy míg én Kamillával Sopronban voltam és látogattuk Mamit a kórházban, addig Bálint Pesten volt Apával, s hétvégén jöttek le hozzánk. Tóni korábban többször elutazott pár napra, nem okozott ez különösebb fennakadást, ezért lepett meg, hogy Bálint miként reagálta le a távollétemet. Nem mondott semmi különöset (pedig már nagyon szépen beszél), nappal nem is volt semmi gond, de az éjszakák bizony elég sírósra sikerültek. Azóta kicsit bújósabb és a maga módján jön szeretgetni (amiből néha egy komolyabb hátbaverés lesz :-) ), de helyreállni látszik a rend (és a kis lelke).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése