A szülés

A nagy nap augusztus 3-án (vasárnap) volt, de feltehetőleg augusztus 2-án (szombat) kezdődött.
Szombat "reggel", ami igazi Ági&Tóni reggel volt (tehát 11.30 lehetett), felkeltünk és megindultunk a MoM-ba reggelizni. Ági már hajnali öt óta érezte, hogy fájdogál a hasa, de ez amolyan folyamatos hasfájás volt, nem az x percenként ismétlődő és még elég jól is tűrte őket.
A MoM-ban a francia pékségben hatalmasat reggeliztünk, majd bevásároltunk. Itthon aztán pihegtünk, főztünk egy komolyabb adag kelkáposzta főzeléket és készültünk este a Sport kocsmába a Pasaréti útra. Le is mentünk, ezúttal vittük magunkkal a Petangot is (de persze a játék megint elmaradt). A srácok (VB vezényletével) kb. 8-tól folyamatosan a pizza rendelésről beszéltek, amiből végül olyan 10 felé tényleg rendelés lett, de mi 11 magasságában elindultunk haza. Kicsit szomorkás voltam, mert pont amikor kiléptünk a kerthelységből, akkor jött meg a pizza, fel is merült, hogy visszamegyünk, nyomok még egy szeletet, de aztán inkább hazavittem a családot – később kiderült, hogy ez jó ötlet volt.
Otthon aztán Ági összekészült a lefekvéshez (ez neki kb. 1 órát vesz igénybe - én olyan 3 perc alatt végzek a feladattal), már le is feküdt, talán a szemét is becsukta és már én is készülődtem követni, amikor megjelent és közölte "folyik a magzatvizem".
No a közepesen felkészült apukák ilyenkor nem biztosak benne, hogy most azonnal kell menni a kórházba, vagy van még idő, de nem volt gond. Ágival visszafeküdtünk az ágyba, bevittem a notebook-ot, megnéztem mit ír a szakirodalom (Ági persze tudta mi a pálya), azt rájöttem, hogy ettől még nem kell azonnal indulni (ha nem zavaros a cucc, akkor nyugodtan el is folyhat).
Megkezdtem másik feladatomat is: mértem a fájások gyakoriságát. No ettől aztán jól beijedtünk, miután az első mérés elég egyenletes 8 perces fájásokat mutatott. A doki azt mondta, hogy olyan 15 perces fájásokkal induljunk be a kórházba. A szülésznő olyan 10 percre mondta mindezt. No ezekről a 10 perces cuccokról lemaradtunk, cserébe elég gyorsan elértük a 4 perces fájásokat is (persze kiderült, hogy nem mértem valami jól, mert fájás elejétől fájás elejéig kellett volna mérni én meg a fájás végétől fájás elejéig mértem)....
Ekkor megnéztük, hogy minden megvan-e, amit a kórházba kell vinni. Ági persze előre mindent gondosan összepakolt, de most még eszébe jutott további pár dolog. Én egyből elkezdtem magamnak szendvicset csinálni, mert az éhenhalástól majdnem annyira félek, mint amennyire akkor a szüléstől.
Felmerül persze az is, hogy az ember miben megy szülni, én végül egy Adidas (igen, három csík van az oldalán) mackóalsóban mentem, ami amellett, hogy kint nappal 35 fok volt, mégis nagyon jó választás volt, mert persze később kiderült, hogy a szülőszoba a leghidegebb hely a városban. Áginak ebben az időszakban pontosan egy ruhája volt, ami még ráment (a szürke cucc), így ő abba jött (a lenti képen még kicsit más szerepben szerepelt ugyanaz a ruha, hiszen eredetileg egy esküvőre lett beszerezve :-)

Lényeg, ami lényeg, Ági fájásai csak nem múltak, még mindig 4 percnek hittük őket, így megkezdtem a tetemes felszerelés leszállítását a kocsiba (volt minden: telepakolt Wilson tournament tenisztáska - ezzel egész hetes síelésekre szoktam menni, úgy, hogy a sí szerkóm is ebben van benne, Krio szett az őssejt levételhez, kajás zacskó, stb.). Aztán Ágit is lekísértem. Egy fájással lejutottunk a kocsihoz (ilyenkor meg kell állni). Aztán elindultunk. Lehetett olyan 01:15.
Hála a meglehetősen jó időpontnak forgalom nem volt :-) Ilyen körülmények között 15 perc alatt elértük a MÁV kórházat, ami már nem is MÁV kórház, hanem ÁEK, vagy mifene.
Felmentünk a szülészetre. Persze csúcsszezon volt, az összes szoba foglalt volt, így 3-ad magunkkal vártunk az előtérbe, hogy legyen üresedés. Olyan 1 órát várakoztunk, így fél háromra volt saját szülőszobánk. Végre. Ági nagyon jól viselte az eseményeket. Elvitték vizsgálni, adatokat kérdeztek tőle meg ilyenek. Közben össze-össze rándult, ahogy a fájás jött. Kiderült, hogy egy ujjnyi a méhszáj, így igazándiból akár várhattunk is volna otthon, de jobb volt ez így.
Még be sem mentünk a szobába kérdezte az eredetileg választott szülésznőnk - aki véletlen pont ügyeletes volt és aki egyébként hivatalosan nem volt a választott szülésznőnk, mert egy héttel azelőtt megtiltották ezt a választás dolgot, azaz hogy szülésznők ügyeleten kívül bemenjenek - szóval megkérdezte hogy akarunk-e epidurált. Mivel még elég viselhető volt a helyzet nem akartunk (ő ezt nagyon elítélő tekintettel vette tudomásul).
Bementünk a szobába. Nem egy ikea szoba volt. Próbáltunk vajúdni. Áginak ez az alternatív vajúdás cucc nem annyira jött be szemlátomást. Üldögélt a labdán meg kapaszkodott belém, állt és guggolt is, de a legjobb az ágyban volt neki jól megdöntve, a kezem szorítva. Ezért aztán így vajúdtunk pár órát. A fájások egyre erősebbek lettek (volt valami gép, ami mutatta, hogy mennyire fáj, ezen olyan 30-cal indultunk, de aztán 80-110 között jártunk, ami miatt aggódtam, mert a nyomtatott papír 100-ig volt skálázva, így azt gondoltam ez nem jó hír, de mint kiderült ez normális.
Mivel csak az ügyeletes szülésznők nem voltak bent, cserébe a 8 szülőszobán 8-an szültek, ebből 6 császár lett végül, így gyakorlatilag ránk se hederítettek. Néha bejött a szülésznőnk, megállapította, hogy fáj, hogy a méhszáj szépen tágul meg ilyenek. Aztán 4 körül nem ment tovább, Ági kezdett kimerülni, a fájdalom meg csak erősödött, a méhszáj meg bő két ujjnál volt, így kértük az epidurált. Mivel az anesztes csapat nagyon elfoglalt volt (6 császár), így erre várni kellett majd egy órát, ami akkor azt hittük, hogy nagyon kemény volt, de később kiderült, hogy tévedtünk.
Valamivel 5 előtt megjött az anesztes csapat. A doki kiscsaj 24 órázott, reggel 7-ig tartott a műszakja, így nem kell nagy matek: 22 órája nyomta. A nővérke valszeg alaphangon is ezt a formáját hozza, a lényeg, hogy nem voltak valami szimpik. A kiscsaj nagy nehezen beadta a cuccot. Én ugyan Ágit fogtam elölről, hogy ne mozogjon, de már akkor látszott, hogy nincs a feladat magaslatán a doki. Aztán csak betalált, kivezetett, ragasztott, beadott valamit. Mondta fél óra és hat. Na állatira vártuk a fél órát, de nem hatott. A fájások meg csak jöttek, a méhszáj csak tágult.
Egy óra múlva, olyan 6-kor, látva, hogy Ági még mindig pokoli görcsbe rándulva vészeli át a fájásokat, reszket (hideg is volt, ki is merült addigra, a nem alvás meg alaphangon is megviseli, hát még így) és küzd, megint beadtak egy adagot. Akkor már feltűnhetett volna neki, hogy nem hat a cucc, amit ad, de ezzel nem törődött senki. Mi sem, mivel még soha nem láttunk szülést meg epidurális érzéstelenítést, ezért akár normális is lehetett volna, hogy ettől függetlenül fáj, de aztán később megtudtuk, hogy ez nem volt normális.
Olyan 7 körül vége lett az éjszakás műszaknak. Ági kapott még egy frissítést az epidurálba, de ekkor már nagyon szigorú volt a dokinő, már-már le lettünk baszarintva.
A legjobb dolog, akkor történt, amikor megjött a reggeli műszak. Ez sajnos azt is jelentette, hogy 7-8 között megint senki ránk sem hederített. A fájások jöttek, az intenzitásuk nem változott, cserébe Ági akkor már 7 órája állta őket, fáradt volt, eléggé remeget, de tartotta magát.
8-kor aztán kaptunk egy új ügyeletes szülésznőt, Irént. Ebben a pillanatban éppen 2-en szültek (Ági meg még egy lány, illetve volt egy program császár későbbre), erre a csapatra épp úgy 2 szülésznő volt, mint a szombat esti csapatra, ahol 8-an szültek és hárman kezdtek vajúdni... Ennek és Irén alap hozzáállásának hála aztán jóra fordult a sorsunk.

Első lépésben Irén látott már epidurával érzéstelenített, vajúdó nőt és tudta, hogy az nem így néz ki. Ezért kerített nekünk egy anesztes dokit, aki nem az volt, aki beadta a cuccot, mert ahogyan fogalmazott, "van akit van értelme hívni és van akit nincs". A dokinő megállapította, hogy ez az epidurál nem hat, majd megérkezett dr. Bedő főorvos is, aki hamar átlátta ugyan ezt a helyzetet. Az időközben befutott Barabás dokinkkal (ő a nőgyógyászunk) gyors konzultáció után megállapították, hogy a gyerek még nincs a szülőcsatornába, a méhszáj négyujjnyi, a kismama meg hulla fáradt. Erre Bedő doki azt javasolta, hogy szúrjunk újra és adjuk be újra az epidurált. Én ettől kicsit fáztam, Ági meg egyébként is nagyon fázott, de a doki elég meggyőző volt, így olyan 9 óra magasságába kiszedte az előző cuccot. Én csak fél füllel figyeltem, de az hamar kiderült nekem is, hogy az előző csapat teljesen félre ment a témával (olyan 10cm-t kellett volna bedugni a csőből, ennek a harmada sem volt benne, az is félre ment). Így az is világos lett, hogy a javán érzéstelenítés nélkül mentünk át, csak éppen az epidurál miatt korlátozott volt a mozgása Áginak, nem tudott a gravitáció segíteni, stb.
Szerencsére Bedő doki keze nem remegett, beadta a cuccot és láss csodát, mi is megtudtuk, milyen egy érzéstelenítés melletti összehúzódás - a gépet figyelve én észrevettem, Ági meg jelezte, hogy aha, sejti mit kell figyelni. Ez jó volt arra, hogy Ági kicsit pihenjen. A méhszáj még tágult egy kicsit, de a java már megvolt.
Az epidurál elég jól hatott, 1,5 órát kellene hatnia, de Áginak 2 órán hatott, pihent, néha még be is aludt. Itt értettem meg, hogyan is fordulhatott elő az egyik kispapával, hogy lement a büfébe és közbe megszületett a gyereke - ilyen állapotban egy 5 percre mondjuk én is magára mertem volna hagyni a csajt. Előtte nem.
Barabás doki a nagy lazulás közben megállapította, hogy a méhszáj már rendben van, de a gyerek még nem állt be a szülőcsatornába. Lejön összehúzódásnál a kis feje, de aztán vissza is megy. Na ezzel megint jól beszaratott minket, mert 11-ig adott határidőt Bálint babának, hogy forduljon be a fejével a csatornába, mert különben kiveszik onnan. Kicsit megijedtünk, mondtuk Bálintnak, hogy most már kapja össze magát.

11-re kiállt az érzéstelenítő hatása Ágiból, Bedő doki a megbeszélt 11 óra előtt 5 perccel már ott várt velünk (egyébként is gyakran megnézte mi a pálya, gondozott minket), megjött Barabás doki is, szülésznőnk, Irén is látogatott, sokat segített.

Barabás doki megállapította, hogy nincs még mindig lent a kissrác, de sokkal lejjebb van, így lehet mégis menni fog. Bedő doki fél adag érzésteleíntővel segített rá a témára, Barabás doki meg oxitocin-nal erősített rá az összehúzódásokra. Ezt valami gép adagolta.
A lényeg, hogy fél 12 körül Áginak szerencsére permanensé váltak a kitolási fájdalmai. Barabás doki jól megnézte, megint bizakodóvá vált - vártuk, hogy az epidurál hatása kimenjen (epidurállal nem lehet tolni, mert nem érzi az ember, hogy hol is tol). Na az 12-re ki is ment, Barabás doki mondta Áginak, hogy toljon egyet óvatosan. Ez olyan jól sikerült, hogy felkiáltott: "szülünk". Ez valami nagyon váratlan esemény lehetett, mivel semmi nem volt előkészítve. Hirtelen megtelt a szoba, minden szülésznő őrült tempóban tolta be a felszerelést, szerelte az ágyat, rendezkedett meg miegymás. Második tolásnál Barabás doki nagyon megdicsérte Ágit, aki mint kiderült istenien tol és egyébként is újult erővel vetett bele magát a szülésbe két takaróval betakarva, így mondta, hogy 5 tolással kint is lesz a gyerek. Igaza volt. Harmadik tolásnál már látszott a haja, negyedik tolásnál az orvosi team feladta a gátvédelmet és metszettek, az ötödik tolásra meg kijött Bálint feje, amit a szülésznő jó szakszerűen megragadott és ki is húzta a srácot. No ekkor volt 12.29 (vasárnap). Egy fájásra általában három tolás jutott (eddig), de ennél az ötödiknél Barabás doki azt kiáltotta: "na még egyet", ezzel a placenta is előjött, így nem kellett többet tolni. Ági szuper hősies volt, nagyon ügyes volt, kitartó.
Bálint baba csuda szép volt. A feje el volt kicsit deformálva, de nem volt piros, szép volt a bőre, az egész gyerek tiszta magzatmáz volt. Összességében nagyon csinosan jött világra. Amint kijött jól elbőgte magát, amire az újszülött osztályos nővér rákontrázott, jól kikotorta a száját az ujjával meg a környéket, miközben felkerült rá a köldök csipesz. Olyan pokoli tempót diktáltak a csajok, hogy mire felocsúdtam a köldökzsinór már el volt vágva és ezerrel vették le az őssejteket a Krionak. Sebaj, gondoltam. A következő pillanatban Bálint már fent is volt Ági mellkasán. Ott kicsit megnyugodott - vagy kifulladt, mert életében nem visított még ennyit :-)
Ágit jól ellátták, aztán kis idő után a gyerek doki mondta, hogy megvizsgálják a kicsit, aztán visszaadják. Ágit vizsgálták (placenta szépen egészben kijött), sebét ellátták, meg miegymás, én meg elmentem a gyerekkel, megnéztem vele mit csinálnak. Kicsit letörölgették - magzatmázat nem bántották.

Megmérték a súlyát - 3040-et mutatott a mérleg - meg a hosszát - 49 centi. Aztán szépen kiszívták porszívóval a száját, orrát, ez utóbbit többször is, mert elég rendesen szörcsögött a gyerek. Amint ezzel készen lettek megkapta első pelusát,

betették a pólyába, rátették a karszalagot aztán már vihettem is vissza Áginak. Amíg Ágin dolgoztak, addig én tartottam, aztán oda tettem mellé. Gyerek készen volt, mint a mateklecke. Nézelődött, becsukta a szemét, de nem sírt. Megpróbáltuk mellre tenni, de állati ügyetlen volt az összes résztvevő. Bálint a fejét hátra szegezte, majd onnan indított támadást, de így ugye nem megy a dolog, közben a pólya miatt nem lehetett közel tenni a gyereket Ági pocijához, na szóval hárman sem tudtunk semmit értékelhetőt összehozni - mint kiderült ez normális, a szobatársaknak se ment, egyiknek sem.
Olyan 3 óra magasságában aztán elvitték a babát és kicsit később Ágit is. Átmentünk a szülészetre - vicc, de a belgyógyászaton vezet át az út, ott tolják a babákat letakart babakocsiban meg a kismamákat is. A belgyogyón a paciensek többségéből csövön jön ki a cucc, ennek megfelelően felemelő látvány az osztály...
Ági eléggé el volt fáradva, így aztán lepihent. A boldog nagyszülők pár órával később megjelentek a kötelező húsleves és gyümölcs kombinációval, én pedig még a forma1-es csúcs előtt hazamentem - az, hogy ilyen állapotban lehet vezetni, egy sörrel meg nem, az egy vicc, de végül nem ütöttem el senkit és a kocsit sem csuktam meg (bár minden piros lámpánál be kellett hunynom a szemem).
No ez volt hosszan a szülésünk :-)