Újból és újból rá kell döbbenjek, hogy mennyire más a második gyerek(nek lenni). Még régebben egy kolléganőm mesélte, hogy neki a mai napig lelkiismeret furdalása van a kisebb lányával szemben, mert vele már rutinból zajlott minden, nem kapott egy-egy dolog akkora figyelmet. Ez jutott eszembe a hétfő reggeli csípőszűrésen is. Teljes napi felszereléssel és teljes családdal felszerelkezve érkező babók láttán bevillant, hogy mi is így jöttünk anno. Most útban a bölcsiből - ahova nem Bálinttal mentem, na de erről majd később - egyik kezemben Kamillával, másik kezemben a beutalóval berohantam az Ortopéd Klinikára. Aztán gyorsan haza.
Szóval a "rutin" jó, mert könnyebbség, másrészt pedig rossz, mert kevesebb időt szánsz rá, tényleg kevesebb figyelem jut. Tóni múltkor fel is sóhajtott: "Úgy sajnálom magamat! Én is második gyerek vagyok."
De igazából nem érdemes ezen sokat filozofálni, mert kényszerpálya van. Az elsőszülött ugyanis attól elsőszülött - amellett, hogy ő született először -, érthető módon továbbra is ő akar az első lenni. Kiharcolja a neki járó figyelmet a kis drága. Hogy hogyan, azt mindjárt leírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése